Taisen Desimarut 1914-ben a Saga (Kyushu) prefektúrában, egy régi szamuráj családban született. Neveléséről nagyapja gondoskodott, aki a Meiji-forradalom előtt szamuráj mester volt, valamint édesanyja, aki a buddhista sinsu-irányzat odaadó követője volt.

Habár elődjétől, Kódó Szavaki-tól eltérően gondtalan gyermekévei voltak, mégis, már fiatalon szenvedett az élet és halál változó világától. A nembutsu, ahogyan azt az édesanyja gyakorolta, számára nem volt kielégítető, éppúgy ahogy végül a hosszan tartó keresztény bibliai tanulmányok sem, melyeket egy protestáns lelkész irányítása mellett végzett. Desimaru-nak a teológusokkal és lelkészekkel való kapcsolat sem hozott megelégedést, mivel a kereszténység, amely először magára vonta a figyelmét, úgy tűnt neki, hogy hosszú távon reménytelenül beleveszik az elvont költői képzetekbe. A kereszténységből a gyakorlatot hiányolta, míg korának képzéséből (Desimaru a Yokohama Egyetemen végezte a tanulmányait), amelyet korhoz kötött elképzelések határolnak, a szellemiség látszott elveszni. Saját útját keresve, hogy a szellemének nyugalmat találjon, felhagyott a kereszténységgel, és ismét eredeti vallása, a buddhizmus felé fordult. Így került kapcsolatba a rinzai-tanítással. Mivel azonban megelégedést ez sem adhatott számára, és az üzletemberi munkájában sem talált kiteljesedést, Desimaru kóborolni kezdett, ami végül elvitte őt Kodó Szavaki soto-zen mesterhez.

Amikor első alkalommal bukkant rá a mester remetelakjára Kodó Szavaki-t egyenes tartásban egy párnán ülve találta, háttal az ajtó felé. Amikor az első meglepetésén túljutott, - ugyanis a mester a buddhák tökéletes tartásában ült, és ez elég volt ahhoz, hogy Desimaruban egy pillanatra bent akadjon a szó -, megszólította őt. Kodó Szavaki nem válaszolt, és hagyta, hogy Desimaru tanácstalanul álljon az ajtóküszöbön. Az megismételte szavait, és megint nem kapott választ, akárcsak Eka, midőn először fordult Bodhidharmá-hoz. De Bodhidharmá-tól eltérően, aki két napig hagyta Eká-t ácsorogni válasz nélkül, Kodó Szavaki végül így szólt: "Türelmetlenül vártam a látogatásodat." A mester mindezt anélkül mondta, hogy megfordult volna, vagy akár csak a szemét felemelte volna a földről.

Azzal a nagy örömmel telve, amit az érez, akinek a keresése végére ért, és egy igazi mestert talált, Desimaru gassho-t csinált, és abban a pillanatban Kodó Szavaki tanítványa lett.

Lépésről lépésre követte a mesterét, és átadta magát, testét és szellemét a shikantaza-gyakorlásnak. Japán pearl habouri támadását követően azonban a körülmények arra kényszerítették a tanítványt és mesterét, hogy elváljanak egymástól.

,,Bizonyára elveszítjük a háborút'', mondta Kodó Szavaki búcsúzáskor. ,,Hazánk romba dől, népünk megsemmisül... Talán ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. Ahogy mindig, szeress minden embert, fajra és meggyőződésre való tekintet nélkül.''

Az helyzet úgy alakult, hogy Desimarut egy veszélyes küldetésre, idegen vizekre fogják küldeni. A mester tudta ezt, és így levette a régi rakusu-ját (a kesza jelképe, amit a nyakon átvetve a mellkason hordanak), és odaadta a tanítványának jegyzetfüzetével együtt, amely a Shodoká-t tartalmazta. ,,Legyen hited azokban a dolgokban, amelyeket neked adtam, és vigyázz rájuk, és akkor jó karmád lesz'' - mondta a mester.

Desimaru-nak egy japánok által megszállt indonéziai rézbánya működését kellett volna irányítania. Egy teherhajókból és rombolókból álló konvojjal indult útnak. Azonban amint kiértek a japánok által ellenőrzött vizekről, az Egyesült Államok flottájának tengeralattjárói átütő erejű támadást indítottak, és egyik hajót süllyesztették el a másik után. Desimaru teherhajója egy dinamitszállítmányt vitt, és valahányszor csak egy-egy torpedó súrolta a hajó orrát vagy farát, a legénység tagjai a félelemtől magukon kívül, vaktában levetették magukat a fedélzetről. A hajó azonban egy tehetséges kapitány kezében volt, így hát Desimaru az előfedélzeten ült, a parancsnoki híd alatt, tökéletes lótuszülésben. Nyugodtan és egyenesen ült egy dinamittal teli ládán. Negyven nappal később Desimaru fegyvertelen hajója elérte a Mekongot, és horgonyt vetett.

Az ötvenegy hajóból álló konvojból egyedül az övé érte el az úti célját. A teherhajót egyébként ,,A Buddha Legmagasabb Törvényének''hívták.

Bangka szigetén találva magát, a szumátrai partokhoz közel, Desimaru a kínai, indonéz és európai lakósságnak tanítani kezdte a zazen-gyakorlást. Azonban honfitársai viselkedésén elszomorodva és elborzadva (a japán megszálló csapatok válogatás nélkül kínozták és ölték meg a lakósok sokaságát) Desimaru aktívan Bangka lakóinak ügye mellé állt. Mint a Japán Császári Hadsereg ellenállóját letartóztatva Desimarut börtönbe vetették. A malária, az elviselhetetlen hőség, a legyek, a piszok, a táplálék- és víz hiány és az előtte álló kivégzés ellenére ott ült cellájában a fal előtt, nyakában hordva mestere rakuszuját.

Közvetlenül a tömeges kivégzés előtt kegyelem érkezett japán legmagasabb katonai tekintélyeitől, és Desimarut, sok más emberrel együtt, akik kivégzésre vártak, szabadon bocsátották. (A japán katonai törvényszék, amelyet a háború után összehívtak, elrendelte az összes Banka-konfliktusért felelős kivégzését)

Miután az életveszélyes maláriájából ismét felépült, Desimaru ismét hajórútra indult, ezúttal Billiton szigetére, ahol egy hollandok által zsákmányolt rézbányát kellett volna irányítania. A hajó alig hagyta el a kikötőt, amikor amerikai harci repülők csaptak le rájuk; ágyúikkal telibe találták a hajót, és Desimaru, aki shikantazában ült a hídon, a sűlyedő hajóról a vízbe lökődött. Teljesen egyedül, úszómellény nélkül, tulajdonképpen minden nélkül, kivéve a régi rakusut és a jegyzetfüzetet, egy áltó nap és éjszaka sodródott a vízen. Végül észrevette őt egy japán őrjáró hajó, és biztonságos helyre vitte. Habár a ruhája szétszakadt és félig megsemmisült, a rakusuja sértetlen volt. És a mester jegyzetei, melyeket tintával írt, frissek és érthetőek volta, mintha csak most írták volna.

Amikor a háború végre befejeződött, Desimaru amerikai hadifogságba került, és egy szingapúri táborba zárták. Több hónapos kemény próbatétel után (a foglyok egyetlen luxuscikke a marhahúskonzerv fejadag volt) Desimarut a tábor másik húszezer japán hadifoglyával együtt visszaküldték a hazájába.

Ő a mesteréhez ment, és mindvégig mellette maradt, annak tizennégy évvel későbbi haláláig. Röviddel azelőtt, hogy Kodó Szavaki megbetegedett, Desimaru megkapta a szerzetesi avatást, és amikor a mester a halálos ágyán feküdt, átadta neki a shiho-t, az utódlást. Ennek tanusítására tanítványának adta a kesá-t. Így ment a hagyományozás és a kesza buddhától buddháig, pátriárkától pátriárkáig, végül 1965-ben Kodó Szavaki mestertől Taisen Desimaru mesterig.

,,Indiában a buddhizmus Bodhidharma idejében a dekadencia állapotában vesztegelt - mondta a haldokló Kodó Szavaki. - Ezért Bodhidharma mestere megbízta tanítványát, hogy a tanítást elvigye nyugatra. Japánban a buddhizmus most hasonlóképpen halott. Így hát te, Dharma örökösöm, aki egyedüliként ismered a Buddha igaz tanítását, vidd ezt magaddal Nyugatra, hogy a Buddha-tan ismét felvirágozhasson. Mindenki, aki zazent gyakorol, a tanítványom.''Miután Kodó Szavaki koponyáját a dojo előtt elásta, Desimaru negyvenkilenc napig ült mozdulatlanul a buddhák tökéletes tartásában. Azután elhagyta a hazáját, hogy Nyugatra menjen.

A Buddhától 700 év telt el Bodhidharmáig, Bodhidharmától szintén 700 év telt el Dogenig, és Dogentől Desimaruig újabb 700 év.